Lélektani tényezők a zarándokúton.

dr. Szabó Csaba 

Pszichológus

 

A Camino a legismertebb zarándokút. A zarándokok különböző irányokból mennek gyalogosan Santiago de Compostelába. A legnépszerűbb a francia út, amely során a délfranciaországi St Jean Pieds de Portból indulva átkelnek a Pireneusokon, majd nyugat felé haladva kb. 30 nap gyaloglás után elérik céljukat.

A 800 kilométer hosszú gyalogúton csak a legszükségesebb holmikat viszik magukkal, szerény zarándokszállásokon alszanak, néha 40-en vagy még többen egy szobában. Gyakran 40 fok melegben vagy a magas hegyekben, ködben, esőben mennek.

A rendkívüli megterhelés ellenére a résztvevők nagyszerű élményként számolnak be az útról, amely után másként tekintenek a világra és önmagukra. Évente több mint 70000 ember vesz részt a Caminon.

Bár a lélektan egyre inkább fontosnak tartja, hogy a kóros jelenségek, mint a szorongás, neurózis, vagy a depresszió mellett olyan pozitív élményekkel is foglalkozzon, mint a boldogság, a bölcsesség, az elégedettség vagy rendkívüli un. csúcsélmények, a zarándokút élményei elkerülték a figyelmét (Snyder, Lopez 2005, Carr 2004). A szakmai adatbázisokban nem találunk ezzel foglalkozó közleményeket, annak ellenére, hogy irodalmi, ismereterjesztő, ill. zarándok útikönyvekkel, filmekkel és egyéb beszámolókkal egyre gyakrabban találkozhatunk.

A továbbiakban áttekintjük e rendkívüli élmények létrejöttét eredményező legfontosabb tényezőket és megkíséreljük a zarándokút jellemzőit a pszichoterápiás folyamatok és a módosult tudati állapotok fogalmaival megragadni.

 

 

Más környezet, egyedüllét.

A zarándokok átmenetileg kiszakadnak az otthoni családi, munkahelyi környezetből. A nap nagy részében egyedül mennek. Akik társakkal indulnak az útnak, rövid idő után azok is csendesen, gyakran egymástól elszakadva mennek. Bár az úton sok a látnivaló, ez a helyzet mégis kedvező az önreflexió számára. Az otthoni hétköznapokban a cselekvéseinkről a környezetünk visszajelzést ad, értékeli amit teszünk vagy mondunk. Ez az értékelés sokszor nem egyezik meg az önmagunkról formált képpel. Az önmagunkról alkotott kép fenntartására törekszünk, még olyan áron is, hogy torzan észleljük a külvilágot és saját érzéseinket. Minél inkább fenyegető vagy értékelő a környezet, annál inkább próbáljuk megvédeni magunkat a selfnek ellentmondó hatásoktól. A zarándokúton, a természetes környezetben, magányosan, nem kell védekeznünk, hiszen nincsenek fenyegetések, az út olyannak fogad el, amilyenek vagyunk.

Ebben a helyzetben az egyén jobban képes arra, hogy észrevegye, felismerje személyiségének azokat az aspektusait, amelyeket egy értékelő, fenyegető környezetben nem vesz észre. Jobban meglátja gyengeségeit, mindeddig el nem fogadott érzéseit, és könnyebben beépíti azokat az önmagáról alkotott képbe. A self teljesebb, pontosabb lesz, nem szükséges a torz képet fenntartani. Energiák szabadulnak fel, amelyek a személyiség fejlődését szolgálhatják (Rogers 1970).

 

 

 

Az én inkompetenciája

Az énünk hatékonyan kezeli a környezetből beérkező információt, kiszámítja a cselekvéseink következményeit, dönt. Az út során számos olyan hatás éri a zarándokokat, amely azt jelzi, hogy az énjük korántsem olyan hatékony és tökéletes. A vándorok sokszor igen erőpróbáló fizikai megterhelésnek vannak kitéve. A napi 30 km-es gyaloglás a legjobb fizikai állapotban lévő zarándok számára is megterhelő. Az útra csak a legszükségesebb holmit viszik magukkal, de a hátizsákok így is nehezek. A legjobb cipő is feltöri a lábat, sokan vízhólyagokkal vagy véres sebekkel a lábukon gyalogolnak, néha éhesen, szomjasan. A fájdalom és a fáradtság mellett az időjárás is próbára teszi a zarándokokat. Napokon át gyalogolnak a tűző napon, 40 fokos melegben, máskor pedig a szakadó esőben, hidegben, ködben, magas hegyeken át vezet az út.

A fizikai mellett lelki megpróbáltatások is vannak. Az úton gyakran találkoznak nehezen kezelhető, mindennapi helyzetekkel, amelyek azt sugallják, hogy nem urai a helyzetnek, ill. hogy az események kimenetele nem a képességeiktől vagy erőfeszítéseiktől függ. Nem tudják biztosan, hogy hol lesz a legközelebbi szállásuk. Van úgy, hogy nincs hely már a zarándokszálláson, vagy csak a konyhában, a padlón kapnak egy takarót, néha tudnak főzni vagy mosni, máskor nem. Azt sem tudhatják biztosan előre, hogy hol lesz a legközelebbi bolt, amelyik nyitva van, ahol vehetnek egy kis ennivalót, vagy kút, ahol ihatnak. Gyakran nem veszik észre a jelzéseket, eltévednek, néha órákat gyalogolnak rossz irányba. A zarándokok egy része anyanyelvén kívül semmilyen nyelven nem beszél, de ha igen, akkor sem mindig könnyű megértetni magukat az egyébként igen segítőkész helybeliekkel.

A kiszámíthatatlan események néha kellemesek, csodák, vagy annak tűnnek. A zarándokok gyakran számolnak be ilyen eseményekről. Olyanról, hogy pl. hogy már nagyon szomjas volt és nem volt vize és az országúton öreg kerékpáros zarándokok megkérdezték tőle, hogy nem szomjas-e, majd egy flakon jégbe hűtött vízzel kínálták. Zárva volt ugyan a bolt, de az út mellett egy érett gyümölcsökkel teli fát talált, vagy fáradtan, késő este az utolsó szabad ágyat kapta meg, stb. A fizikai megterhelések, a kiszámíthatatlan, nehezen kezelhető helyzetek és a csodák vagy az akartunktól függetlenül megjelenő kellemes események megtapasztalása azt jelzi, hogy nem vagyunk annyi mindenre képesek, nem tudunk mindent pontosan kiszámolni és nem döntünk mindig helyesen. Az ego „leértékelése” következtében gyengülnek azok a védekező funkciók, amelyek arra szolgálnak, hogy a személyiség fontos, de a selffel össze nem illő aspektusait a tudatosságból kizárják. A védekezés gyengülése miatt könnyebben észlelik ill. veszik tudomásul addig nem elfogadott tulajdonságaikat, élményeiket.

A Compostelába vezető utat sárga nyilak és kagyló-jelzések mutatják. Néha 50 vagy 100 méterenként jelzik egy-egy városban, hogy itt jobbra kell fordulni, aztán meg egyenesen menni. Vannak aki útikönyv és térkép nélkül vágnak neki az útnak, de akiknek van térképük azok sem azt nézik hanem a jelzésekre hagyatkoznak. A jelzések végig mutatják az utat, minden elágazásnál, döntési pontnál ott vannak. A zarándokok sokszor azt sem tudják, hogy pontosan hol vannak, de ez nem is lényeges, követik a jelzéseket. A zarándokok régi szokás szerint egy kagylót kötnek a hátizsákjukra, ez jelzi, hogy Composelába tartanak, emiatt, valamint külső jellegzetességeik (hátizsák, túracipő, kalap, bot) miatt messziről felismerhetők. A helybeliek gyakran utánuk szólnak, ha a rossz utat választják és kérés nélkül is, útbaigazítják őket. Az úton tehát nem kell sokat gondolkozniuk, hogy merre is kell menni, a jelzések és a helybeliek gondoskodása szinte kézen fogva vezetik őket, mint egy kisgyermeket. Ez a fajta regresszió szintén egy kevésbé védekező, az élményekkel szemben nyitottabb ént eredményez.

 

Transz

Disszociáció

A hosszú gyaloglás során sokszor órákon keresztül szinte azt sem kell nézni, hogy hová lépnek az egyenes, sima úton, csak rakni kell az egyik lábat a másik elé. A monotónia és az ismétlődő mozgások önmagukban is jelentős mértékben hozzájárulhatnak a tudatállapot megváltozásához. A hosszútávfutók is gyakran transzszerű élményekről számolnak be, pl. hogy a táv egy részére nem is emlékeznek, vagy hogy nem érezték a fájdalmat. Monoton mozgással kísérletileg is létrehozható ilyen állapot, az úgynevezett aktív éber hipnózis segítségével, ahol a személy egy szobakerékpár pedálját tekeri folyamatosan, és közben egy hipnózisindukció hangzik el. A mozgásnak itt is jelentős szerepe van a transzállapot létrejöttében (Bányai 1980, Farthing 1991).

A hosszú monoton gyaloglás során sokan úgy érzik, hogy a lábuk magától járt és vitte őket, hogy nehezebb volt megállni és aztán elindulni újra, mint megállás nélkül menni. Sokan úgy érezték, hogy amíg mennek, nem érzik a fájdalmat, de ha megállnak rettenetesen fáj a lábuk. Mások úgy érezték, hogy sem a fáradtságot, sem a hőséget nem érezték, amíg mentek, de miután megérkeztek és megpihentek fáradtnak érezték magukat, és elviselhetetlennek érezték a hőséget. Sokan úgy érezték, hogy az útjelzéseket csak az első napokban kellett keresni, később azok szinte „maguktól megjelentek”. Ezek az élmények mind a transzélmények fontos jellemzőjére, a disszociációra utalnak (Hilgard 1986).

 

Misztikus élmények

Sokan szavakkal le nem írható, csodálatos élményként élik meg a Caminot. Ezek az élmények kimondhatatlanok és a személy a lét egy mély lényegi aspektusát éli, érti meg. Úgy élik meg, hogy megérettek valami nagyon fontosat, ami szavakkal le sem írható. Ezek az élmények „maguktól jöttek” a személy azon kívül, hogy járta az utat, semmit nem tett, passzív befogadója ennek a nagyhatású élménynek.

Az út alatt az idő jelentése, múlása is változik. A zarándokok nagy része nem hord órát magával. Az idő egyrészt lassan múlik, hosszú gyaloglás után a toronyórára pillantva meglepődve látják, hogy még csak milyen rövid idő telt el indulás óta. Az idő ugyanakkor össze is zsugorodik. Gyalogol a római birodalom útján, olyan kőhidakon kel át, amelyeket még 600-800 éve építettek a zarándokok számára, hasonló régi templomokban járhat.

A zarándokúton, az utat sokszor kisebb nagyobb kőkupacok jelzik. A zarándokok valamikor így jelezték a később jövők számára az utat. Sokan maguk is hagynak jelzéseket, köveket vagy ágakat helyeznek egymásra, jelezvén a holnap jövőknek.

Componstelához közeledve egyre többen vannak az úton. A zarándokok láthatják, hogy előttük és utánuk is sokan mennek és ők részei ennek folyamnak, téri és idői érelemben egyaránt. Sokan arról számolnak be, hogy egynek érzik magukat ezzel a kígyózó folyammal, a Caminoval, a mindenséggel. A személyeknek nem kell lélektani értelemben védekezni, hiszen fenyegetésektől mentes környezetben, természetben vannak, és az  élmények számos transzszerű vonással rendelkeznek, mindezek a tényezők szintén segítik az egység érzését.

Az úton számos olyan hatás éri a zarándokokat, amely az egység érzését hangsúlyozza. Ilyen pl. az a felirat hogy: „A zarándokszálláson minden, amit kapsz ingyenes, és az adományodra azért van szükség, hogy a holnap jövők számára is biztosíthassuk mindezt.” A zarándok misék végén a zarándokok gyakran úgy imádkoznak, hogy minden szakaszt más olvas fel, a maga nyelvén, majd az utolsó szakaszt közösen. Volt olyan ima, amelyben a zarándokok, közösen azokért imádkoztak, akik előttük jöttek. A plébános azt mondta, hogy holnap majd az itt lévőkért is imádkozni fognak, mások. A közös vacsorák, a zarándokok külsőségekben is hasonló egyszerű kinézete szintén a hasonlóság és egység érzését sugallja. Mindezek a tényezők a másik emberrel, a természettel, a mindenséggel való kapcsolatot a múlttal és jövővel való egységet hangsúlyozzák. Az emberek boldognak érzik magukat, és úgy érzik, hogy ezek az élmények tartósan hatással lesznek rájuk.

Az élmények tehát intenzívek, szavakkal le nem írhatóak, átmenetiek és maguktól jönnek, nem akarattal hozzuk létre azokat. Jellemzőjük az egység érzése, a tér és az idő transzcendenciája, a mély pozitív színezet és a mindezek következtében létrejövő maradandó attitűdbeli és magatartásbeli változások. James (1902) és Pahnke (1966) pontosan ezekkel a fogalmakkal írta le a misztikus élmények legfontosabb jellemzőit. Az, hogy egy adott helyzetben valaki milyen élményeket él át, és azokat hogyan írja le, és hogyan értelmezi, a szituatív tényezőkön túl függ az illető ismereteitől, elvárásaitól, világnézetétől. A vallásos emberek némiképp más élményekről számolnak be, mint azok, akiket csupán a kíváncsiság vagy a divat vitt a hosszú zarándokútra, de az élmények sok tekintetben mégis hasonlóak. Az sem teljesen tudatos, hogy miért megy valaki a zarándokútra. Döntéseinket számos nem tudatos tényező befolyásolja és egyszerre több motívum is jelen lehet.

 

A személyiség lényege, magja

A zarándokok csupán a legszükségesebb tárgyakat viszik magukkal. Az út során megtapasztalják, hogy nagyon kevés olyan dolog van, amely ne lenne nélkülözhető.

Az út, a meditációs helyzethez hasonlóan, segít megsejteni azt, hogy mi a személyiség lényegi része, magja, mi az ami igazán fontos és mi nem az.

 

Strukturálatlan helyzet

Az úton nincsenek szabályok arra nézve, hogy mit, hogyan kell tenni. Egy ilyen határozatlan helyzetben mindenki a rá jellemző módon viselkedik. Lehet pl. hogy fontos számára a biztonság és ezért mindig hord magával egy kis élelmet, néhány tartalék ruhát, gyógyszereket stb. és sok napon keresztül szembesül viselkedése, döntései következményeivel. Rogyadozó lábbal viszi a túlzott biztonság árát, vagy esetleg megszabadul a felesleges holmitól.

 

Várakozások

A compostelai zarándokút több mint ezer éves, ez alatt több millió zarándok járta végig. A Jakab apostol sírjának megtalálásához vezető látomásra is egy kultikus hely közelében került sor ez Finistera, a világ vége, Európa legnyugatibb pontja. Compostela szent hely, évszázados hagyományok és csodák kapcsolódnak hozzá. A zarándokok sok mindent olvasnak, hallanak Composteláról, könyvek, beszámolók, internetes fórumok és a sok-sok más csatornán érkező információ alapján a nem hívő emberek is azzal a határozott képpel indulnak útnak, hogy nagyszerű élményben lesz részük. Ezek az elvárások szintén befolyásolják az élményeket.

 

Elköteleződés

Az útnak induló emberek jelzik, hogy részt akarnak venni a zarándokúton. Induláskor igazolványt kapnak és egy kagylót, amelyet a hátizsákjukra kötnek és ez mindenki számára jelzi útjuk célját. A szálláshelyeken és egyéb állomásokon az igazolványba tett pecsétek jelzik és igazolják az úton való előrejutásukat, Compostelába érkezve díszes oklevelet kapnak, amely igazolja, hogy a szabályoknak megfelelően teljesítették a zarándoklatot. Mindezek a tényezők fokozzák az út melletti elkötelezettséget.

 

Kognitív disszonancia

A zarándokút sok fáradsággal, idővel és költséggel jár. Az emberek szeretik összhangban látni cselekvéseiket, attitűdjeiket, élményeiket, még azon az áron is, hogy az esetleges kellemetlenségeket utólag másként észlelik, olyannak, ami valóban megérte a sok fáradtságot. Az élmények észlelését némiképp ez is befolyásolhatja.

 

Összességében, a zarándokút nem csupán fárasztó gyaloglás, hanem egy nagyon intenzív és hatékony pszichoterápiás folyamat. Az út során a fenyegetés és értékelés nélküli természetes környezetben, a hosszantartó fizikai és lelki megterhelések hatására a zarándokok könnyebben meglátják és elfogadják személyiségük korábban el nem fogadott vonatkozásait. A hosszú gyaloglás során transzszerű állapot jön létre, amely szintén könnyebbé teszi a nem tudatos tartalmak tudatosba való integrálását. Az átélt misztikus élmények közelebb visznek a lét mély, a hétköznapitól eltérő transzcendens vonatkozásainak a megtapasztalásához. Mindezek tartós változásokat hozhatnak létre, amelyek a személyiség integráltsága, érettsége, tudatossága, bölcsessége felé vezetnek. Az út céljától és a személy világnézetétől függően az élmények jelentősen különbözhetnek. Ennek ellenére a zarándokok meghatározó részénél az említett hatások hasonló jellegű, pozitív változásokat eredményezhetnek.

A zarándokút nem egyszerűen egy erőpróbáló túra, hanem sokkal inkább a bölcsesség és érettség felé vezető önismereti folyamathoz hasonlít.

 

 

Hivatkozások:

 

Bányai É. 1980. A New Way to Induce a Hypnotic-like Altered State of Consciousness: Active-Alert Induction. In.: Problems of Regulation of Activity. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Carr, A. 2004. Positive Psychology. The Science of Happiness and Human Strengths. Brunner-Routledge, New York.

Farthing, G.W. 1991. Psychology of Consciousness. Prentice Hall PTR.

Hilgard, E. R. 1986. Divided Consciousness. Multiple Controls in Human Thought and Action. John Wiley & Sons, New York.

James, W. (1902): The Varieties of Religious Experience. A Study in Human Nature. Harward University.

Pahnke, W.N. 1966. Drugs and Mysticism. International Journal of Parapsyhology. Vol.8. 42. pp. 295-314.

Rogers, C. R. 1970. On Becoming a Person: a therapist’s View of Psychotherapy. Boston: Houghton Mifflin.

 

Snyder, C. R., Lopez, S. J. (Eds.) 2005. Handbook of Positive Psychology. Oxford Universitiy Press.

 

A cikk az ETNOGRAPHIA 119/2008. 2-3. számában jelent meg.